Téli gondolatok kopognak a lelkemen. Az évszak láncai mélyen belefagytak a húsba. Az érzések kibomlatlan jégvirágok a megálló összefirkált üvegfalán. Világosodik, de ahogy elhúzódik a hideg, úgy lesz egyre sötétebb az emberek hangulata. Az őszinteség rideg acélcsákány a hóember fejében. Az én fejemben az elmúlt ősz emléke sír. Én is sírtam nemrég. Aztán minden rendben volt. Azt hisszük itt van hideg, de milyen lehet Izlandon? Igazából most is rendben van majdnem minden. Lehetne jobb, lehetne tavasz, lehetne meleg, szép estékkel, gondtalan szeretkezésekkel Tiamattal a háttérben. Ebben még megéri hinni. Feladni lehetetlen, nem érdemes. "While the winds of winter sleeps (!) gently around, I am sworn to the oath to breathe." De szép lenne egy hógolyóba belegyúrni a bánatot, és eldobni. Aztán átsétálni a Duna jegén, és átölelni egy oszlopot. Meg tudunk változni. Ezt nem kell akarni, nem kell hinni benne, ez történik. Csak figyelni kell, merre megyünk, néha terelgetni, amúgy meg hagyni. Lebontani a korlátokat. Mint hópehely a máglyán. Ilyenkor kell bátornak lenni. Ez a Tél. Ez az önmagába spirálozó félreérthetőség. Kézen járok a sötétség peremén, és van benne valami perverz öröm. Leginkább azért, mert valójában nem csinálok semmit.
Sál mín er nú feig.
