Arról már írtam, milyen fontos nekem, hogy tudok magamon nevetni - és próbálok is mindig, persze sokszor nehéz. Szerintem mindenkinek meg kéne tanulnia, és sokkal kevesebbet idegeskednének az emberek. Az utóbbi időkben én is túl komolyan vettem magam. Nem szabad.
Újabb fontos dolog, amire mások blogjának böngészése (és persze a saját életem) döbbentett rá, hogy mennyit számít, ha képes valaki tanulni a kudarcokból. Amikor nem mindent a világra/körülményekre/másik emberre/magára fog, hanem végiggondolja, mit rontott el, és legközelebb hogyan csinálhatja jobban. Nekem ez erőt ad. A rémálmom egy olyan világ, ahol nincs tér a fejlődéshez, márpedig a fejlődés gyakran balsikereken keresztül történik. Az univerzum pedig olyan, hogy legtöbbször ad második esélyt. A kudarc ritkán végleges és végzetes.
Ez persze nevezhető túlzott optimizmusnak, hiszen rengeteg olyan dolog van az életben, aminek elérésére csak egyetlen esélyünk adódik, és ez lehet bármi: kedvenc bandánk utolsó koncertje a városunkban, amelyről ekkor még nem sejtjük, hogy megismételhetetlen; egy elpasszolt álláslehetőség; össze nem jött kaland; búcsú egy fontos személytől... Szerencse kell, hogy minden fontos alkalmat megragadhassunk. A carpe diem életvitel látszólag könnyebben célba juttat bizonyos helyzetekben, de ha minden lehetőségre rávetődünk, honnan tudjuk meg, melyik volt az igazán fontos? A siker titka talán a ráérzés és felmérés képessége, amikor realizáljuk, hogy ez bizony egy soha vissza nem térő alkalom, és lecsapunk rá. Észnél vagyunk. Ad-hoc carpe diem.
Lehet keseregni az elszalasztott lehetőségeken, de nincs értelme. Ha tanulunk a hibákból, akkor legközelebb könnyebben felismerjük a kulcsfontosságú pillanatot. Ha igaz, amit az univerzumról írtam, akkor jut nekünk még elég esély, hogy megkóstoljuk a szépséget.
(Szobafilozófia... Igazából nem szeretek annyira ilyeneket írni, de ez most kikívánkozott. Ma egy régi novellát is folytattam, szóval talán csak a fellángoló grafománia teszi.)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése