Valami ilyesmi lehet a halál. Bolyongás a félhomályban.
Semmi nem mozdul. A távoli fényeket köd nyeli el. Friss és hideg a levegő az alkony utáni csöndben. Tíz perc évezredeknek tűnik, míg körbenézek, hogy van-e itt velem valaki.
De ez itt a magány maga. Rideg, nyomasztó béke, ahol magadat tisztán látod, de minden más zavaros. Az ágak simogatnak és karmolnak.
A végtelen ösvényeket tapodva kiürülnek belőlem az élet gondolatai és emlékei. Az ő arca az egyetlen, ami elkísér. Az arc, melyen ha végighúzom az ujjam, az olyan, mintha papírost adtak volna nekem az istenek, melyre csak tökéletes vonalakat lehet rajzolni. Ő örökre velem marad.
Egyvalami jár a fejemben újra és újra: hány tízperc lett kiszabva rám?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése